DIOZÓFIAI ELMÉLKEDÉS
A "JÓ"-RÓL ÉS A "ROSSZ"-RÓL

                        Minden megnyilatkozás, így az élet is az egység megosztásából következik.
                        A megkülönbözôdés feszültséget hoz létre, amely kiegyenlítésre törekszik. A kinyilatkoztatott világot ez a feszültség tartja fenn, ha ez megszûnik, a kinyilatkoztatott visszatér a ki- nem nyilatkozottba, az oszthatatlanságba.
                        Az élet nem más, mint a pozitív és a negatív pólusok közötti feszültség áramlása, kiegyenlítôdése. Ez az áramlás úgy jöhet létre, hogy az egyik pólus "elnyeli" azt, amit a másik "kisugároz", az egyik taszít, a másik vonz.
                        A kisugárzó, pozitív sarok képviseli a teremtô erôt, a negatív sarok a pusztító erôt, a kettô közötti feszültség pedig a fenntartó erôt. Ezek egyensúlyán alapul a szakadatlan megújhodás, az örök rotáció, az élet.
                        A kinyilatkoztatott világban ez a három tényezô jelenti a mozgást, a változékonyságot, a jelenségek okát. Nincs olyan teremtmény, amelybôl ezek egyike is hiányozzék, mert amibôl csak egyikük is visszahúzódik, az meghal, vagyis feloszlik, megszûnik.
                        Ahol nincs teremtô erô, ott nincs teremtés, tehát nincs mit fenntartani. Ha nincs fenntartó erô, akkor a teremtés átmegy azonnal a pusztulásba: nem jelenik meg semmi. Ha nincs pusztító erô, feszültség sincs, tehát nem lehet teremtés.
                        Ez a megkülönbözôdés minden polaritás alapja: a mágneses, az elektromos, a biológiai, a matematikai polaritás, a mechanikai akció-reakció, mind ugyanebbôl a gyökérbôl fakad.
                        A polaritással együtt jár a viszonylagosság, ami feltételest, vagyis a feltétlentôl – az igazságtól – való eltávolódottat jelent.
                        Ez a csalódásnak, az igazságtalanságnak, a szenvedésnek, egyszóval minden –látszólagos– "rossznak" szülôanyja.
                        Az elsô, alapvetô megkülönbözôdésbôl született a megszámlálhatatlanul sok polaritás, amelynek összefüggô rendszere képezi alátszólagos létezés hálózatát. A csalódástól és szenvedéstôl éppen az által szabadulhatunk meg, hogy belátván a viszonylagos szempont tarthatatlanságát, az egyetemes, isteni szempont alapjára helyezkedünk.
                        A "jó" és a "rossz" teljesen viszonylagos fogalmak.
                        Ami az egyik embernek jó az a másiknak rossz lehet és fordítva. Úgyszintén a jó pólus felôl a rossz felé nézve már a legjobbnál csak egy fokozattal rosszabb dolog is rossznak látszik, másrészt a rossz pólus felôl a jó felé nézve a rossznál csak egy hajszállal jobb fokozat is jónak látszik.
                        Ugyanaz a dolog ugyanannak a személynek a számára jónak vagy rossznak tûnhetik, attól függôen hogy azzal pillanatnyilag milyen viszonylagos helyezetben van.
                        Amiként minden polaritás az egység megosztásábôl jön létre, aként a jónak és a rossznak dualizmusa is az abszolútból való kiesés következménye.
                        Bûn és halál csak a viszonylagosság világában lehetséges, míg az egyetemességben, az abszolútban a pólusok feloldódnak.
                        Amikor az öntudat egyesül az abszolúttal, akkor már nincs elkülönültség, hanem csak Isten van, akiben a jó és a rossz kettôssége megszûnik, akiben szükségképpen minden jó, mert Ô önmagának a törvénye.
                        A személyes öntudat a viszonylagosság világában él, ezért szempontja is korlátolt. Ezért nem is tud felemelkedni a rokonszenv és ellenszenv, a szeretet és a gyûlôlet kicsinyes látókörén.
                        A személyiség cselekvése ezért nem szabad, nem feltétlen, mindig valami mástól függ.
                        Teljes személytelenség, teljes szabadság csak Istenben van, az isteni öntudat személyek felett áll és feltétlen. Aki egy az Atyával, MINDEN MINDENBEN, az csak az Atya akaratát teszi, mert egy Vele. Az egyetemes törvény, az Atya akarata szükségképpen "jó", mert nincs magasabb törvény, mint az Ô akarata, kívüle semmi sincsen. Ôbenne minden bennevan. Az ÉN mint alany, egy az erkölcsi szubsztanciával s az akarat feltétel nélkül önmagát állítja. Az abszolútot csak az abszolút mérheti meg a saját mértékével, nem pedig a személy, a viszonylagosság mértékével.
                        A földi élet – személyes szempontból nézve – csupa szenvedés, csalódás, fájdalom, tehát "rossz". Minthogy azonban a szenvedés a fejlôdés eszköze, magasabb szempontból tekintve jó.
                        Így mindennek megvan a jó és a rossz oldala úgyhogy tisztán csak szempontunktól függ az, hogy valamit jónak vagy rossznak fogunk-e fel?
                        Viszonylagos, személyes szempontból a dolgoknak mindig csak az egyik oldalát látjuk, ezért a szubjektív megismerés mindig csak részleges lehet.
                        Ha megkíséreljük szempontunkat a személytelenségbe emelni és a dolgok minden oldalát egyszerre felfogni, akkor be kell látnunk, hogy semmi sem történhetik a legfôbb akarat nélkül, törvényen kívül és így minden, ami van és történik, szükségképpen jó, mert törvényszerû.                        Minthogy minden törvényszerûen történik, még az is, ami – személyes szempontból – rossznak látszik, jóra fordul. A "rossz" nem valóságos létezô, hanem csak látszat, akárcsak a személyes szempontból vett "jó". Ha a jót az igazsággal azonosítjuk, a "rossz" annak ellentéte, vagyis hazugság. De a hazugság tartalmilag nincs, hiszen semmi állítás. Így a "rossz", a "bûn" nem más mint negatívum, tudniillik az Igazságnak, a valóságnak a hiánya, amely csak a részlegességben, a viszonylagosság világában tapasztalható.
                        A negatívumra szükség van ahhoz, hogy pozitívum megnyilatkozhassék.
                        A "valami" csak a "semmi" fogalma mellett nyilvánulhat meg, az "igen" csak a "nem" mellett válhatik testté. Ez a két oszlop, amelyre az egész teremtés boltíve nehezedik.
                        A pozitívitás Krisztus, a negatívítás Lucifer. Utóbbi az a szükséges "rossz", amelyen a pozitív, teremtô erô megvetheti lábát. A Lucifernek nevezett elv éppolyan szerepet játszik a kinyilatkoztatott világban, mint egy hídboltozat másik oszlopa. Az ellenállásnak, az ellenkezésnek fontos feladata van, amely nélkül nem lehet kinyilatkoztatás.
                        A szobrász vésôje sohasem alakíthatna ki mûalkotást, ha az anyag nem fejtene ki ellenállást. A fénysugár, amely az üres térben teljesen sötét és láthatatlan, mint világosság nem tudna megnyilatkozni, ha nem lenne anyag, amelyet megvilágít.
                        A negatív pólust, vagyis azt az elvet, amely ellenáll, amely "reakciót" szül, a keresztény teológiában Lucifernek, tagadás szellemének nevezik. Míg Krisztus a világosság, addig Lucifer mintegy hordozója e világosságnak, de ô maga sötétség, árnyék.
                        Krisztus az ÉN, a pozitívum, Lucifer a nem-ÉN, a negatívum. Minden erô, amely Krisztus ellen Luciferrel mûködik, az negatív, vagyis "rossz".                         Az ÉN a nem-ÉN által jut öntudathoz, mert visszaható tudat (öntudat) csak akkor lehetséges, ha van visszahatás. Visszahatás pedig csak polarítás, megkülönbözôdés esetében jöhet létre.
                        De éppen, mert a visszahatás – a nem-ÉN – teszi lehetôvé az ÉN öntudatra ébredését, ha "rossz"is jóra szolgál és a polarítás ismét feloldódik az Abszolútban.
                        Még világosabban: az Abszolútból a megkülönbözôdés folytán, nyilvánvalóvá lesz a pozitívum és a negatívum. A pozitívum felismeri magát, mint – a nem-ÉN-nel szembenálló – ÉN-t. Ezáltal ÉN-tudathoz jut és feltétlenné válik. A nem-ÉN legfeljebb csak "nem-ÉNtudat"-ban maradhat, ami egy az öntudatlansággal, a nem-léttel.
                        Mindebbôl nyilvánvaló, hogy a negatívum csak eszköz, de nem lehet cél és számunkra nem mindegy az, hogy a pozitívum, vagy a negatívumba kapcsolódunk-e bele? Mint láttuk, a szenvedés is hasznos és jóra vezet, de azért nehezen képzelhetjük el, hogy valaki a szenvedésben lássa a végcélt.
                        Az anyagbaszállás megtanított arra, hogy az ítélôképesség fokozatos fejlôdése magával hozza "a jónak és gonosznak tudását".
                        Az ítélôképességet nélkülôzô teremtmény nem tud erkölcsi különbséget tenni jó és rossz között, következésképpen úgy hányodik a különféle erôk tengerében, mint a viharba került hajó iránytû nélkül.
                        Az embernek - még primitív fokon is – megvan az erkölcsi ítélkezésre való képessége, de személyisége még túlságosan erôs ahhoz, hogy elhatározásait – és fôleg cselekvéseit – az erkölcsi ítéletek parancsának alávesse. A kezdetleges emberi öntudat még személyes, erkölcsi ítélete még gyermekcipöben jár, esetlenül, bizonytalanul.
                        Az öntudatnak szellemi irányba való fejlôdésével az ítélôképesség is tisztul, ami által az ember magatartása egyre céltudatosabb, cselekvése egyre határozottabb lesz. Nyílegyenesen haladhatunk a cél felé, ha iránytûnk kifogástalan és tévedhetetlen, ha biztos ítélettel bármikor képesek vagyunk a jónak és a rossznak megkülönböztetésére, ami nem is olyan könnyû feladat mint amilyennek talán sokan hiszik.                        Mindaddig, amíg énünket a személyiségünkkel azonosítjuk, öntudatunk a jelenségek világában hányodik, szempontunk viszonylagos marad, ítéletünk elfogult, következtetésünk pedig téves lesz. Elfogulatlan, igazi ítéletre csak az képes, aki nem részese az ítélet tárgyának és azzal semmiféle vonatkozásban nem áll.
                        Ezt a feltételt a vonatkozások hálózatán belül nem lehet maradéktalanul kielégíteni, kell tehát, hogy öntudatunkat a kinyilatkoztatott világ fölé, a szellemi régiók magaslatára emeljük.                         Ha valaki csak annyit tud magáról, hogy "gondolkodik, tehát van", az éppen csak személyes létét tapasztalja, ami az öntudatfejlôdésnek kétségkívül jelentôs fokozata, de az igazi öntudattól még messze van. Elôbb meg kel ismernünk sokszorosan hétrétû alkatunk minden természetét, ismernünk kell összefüggéseket, tudnunk kell, hogy mi bennünk a mulandó s mi örök, egyszerre kell látnunk a dolgok minden oldalát és meg kell ismernünk, hogy a nyilvánvaló dolgok ezer és ezer arculata mögött egyetlen valóság van: ÉN. Uralmunk alá kell hajtanunk azokat az erôket, amelyek bennünket alkotnak és éltetnek, így egyre közelebb férkôzünk a mindent összekapcsoló ôs-okhoz.                        Ítéleteink célja az értékelés. Ha a jelenségeket helyesen értékeljük, elôbb-utóbb eljutunk a jelenségek „mögé", a szellembe, szempontunk így mindinkább az abszolút felé tolódik és megismerésünk egyre jobban megközelíti az Igazságot.
                        Ha úgy látjuk, hogy „van valami", amibôl a valóság hiányzik, akkor az a „valami" igazán semmi: látszat, amely érzékeinket megcsalta.
                        Ilyen látszólagos valami a kinyilatkozott világ. Idegvégzôdéseink útján ingereket fogunk fel és ezekrôl képzeteink keletkeznek. A különféle képzetekbôl felépül bennünk egy világkép, amelyet hajlandók vagyunk rajtunk kívül álló világnak tekinteni és képzeteinket ezzel a külvilággal azonosítani.
                        A képzeteinket okozó világnak magukkal a képzeteinkkel való összetévesztése juttatott bennünket a viszonylagosságba, a személyességbe s minden szenvedésbe. A mi képzet-világunk csak káprázat.
                        Sorsunk tekintetében tehát öntudatunk ,,helye", szempontunk az, ami döntô súllyal nehezedik létünk, vagy nem-létünk mérlegébe.
                        Ha önként a fejlôdés útját, az életet választjuk, akkor mindent abból a szempontból kell vizsgálnunk, hogy mi egyezik az isteni törvénnyel és mi nem; mi az, ami örök és mi az ami mulandó.
                        Ha eddig csak ennek a mulandó világnak szemével néztük a dolgokat, ezután mindent ama másik, el nem múló világnak szellemébôl kell nézni. Ha eddig az önzés törvénye uralkodott rajtunk, ezentúl keltsük életre magunkban az önzetlenség isteni törvényét.
                        Legyünk erôsek és legyünk pozitívek, egyszóval: gyökeresen meg kell változtatnunk szempontunkat.
                        Új emberré az lehet, aki a régi embert – elfogult ítéleteivel és megrögzött helytelen szokásaival együtt – kiírtja magából. A személyes szempontoknak, a személyiségnek ez a levetése, a korábbi élettel való szakítás, az úgynevezett misztikus halál. Ez az isteni öntudathoz vezetô meredek ösvénynek, misztikus útnak kezdete.
                        Meg kell szereznünk magunknak a biztos ítélet tudományát, hogy megkülönböztethessük a jót a rossztól, a maradandót a mulandótól, azután le kell vetnünk a mulandó személyiségünket, hogy egyesülhessünk Felsôbbrendû Én-ünkkel. Külsôleg semmi sem változik rajtunk, de belsônkben végleg leszámolunk régi önmagunkkal.
                        A mindennapi élet – állandó zajlása közben – minduntalan felvet újabb kérdéseket, amelyek állásfoglalásra kényszerítik az embert.
                        Az idô – egymásbafonódó válaszutak kusza rendszerén át – megállás nélkül hajszolja tovább az élet vándorát. Földi életünk nem egyéb mint többé-kevésbé megfontolt, vagy meggondolatlan állásfoglalásaink és ezek következményeinek szakadatlan lánculata.
                        Az egyidôben kínálkozó két, vagy több út közül az egyiket okvetlenül választanunk kell, akár akarjuk, akár nem. A sok út közül mindig akad egy, amelyik a leghelyesebb. Ha viszont úgy találjuk, hogy a cselekvô utak közül egyik sem az igazi, akkor még mindig hátra van a nemcselekvés útja.
                        Sok esetben – amikor személyiségünk talán a legerôszakosabban sûrgeti a cselekvést – éppen a nemcselekvésben találjuk meg a helyzet igazi kulcsát.
                        Az az út, amely az adott körülmények között pillanatnyilag a leghelyesebb, egyúttal az igazi út, amelyen lépnünk kell.                        Az élet nehéz perceiben való elhatározás felelôségének súlya sok ember lelki békéjét, nyugalmát elrabolja. Ez a belsô nyugtalanság, amely nem egyszer a belsô egyensúly teljes felborúlásához vezet, mindig az elhatározás, az ítélet bizonytalanságának érzetébôl, tehát félelembôl ered, hogy hátha nem így, hanem amúgy kellett volna cselekedni?
                        Ez a határozatlanság – éppúgy , mint a felelôség vállalástól való írtózás – rendszerint olyan emberek jellemvonása, akiket már nem vezérel a természetiek törvényének közvetlen megérzése, az ösztönösség, de még nem látja tisztán a szellemi törvényt sem.
                        Pedig a szellemi törvények sokkal egyszerûbbek, mint a természetiek, s ha a szellemi igazságot egyszer átéljük, megingathatatlan bizonyságot és biztonságot nyerünk általa.
                        A belsô biztonság és nyugalom nagy titka az egytemes szempontba helyezett öntudat.
                        Bármilyen helyzet adódjék is életünkben, újra és újra kérdezzük meg Felsôbbrendû ÉN-ünket, affelôl, hogy mi válik a közösség, az egyetemesség javára? Mi az ami az egyetemes öntudatfejlôdést elôsegíti?
                        Ha elfogultság nélkül, teljes ôszinteséggel tesszük fel ezeket a kérdéseket, ÉN-ünk mélységébôl kapjuk rá a választ: az egyetemes törvény mindenkor és mindenhol jelen van, de hangját kevesen hallják meg, mert az emberek személyiségének szava túlharsogja.
                        Ha személyiségünket kikapcsoljuk az öntudatunkból, meghallgatjuk a bennünk lakozó Felsôbbrendû ÉN vezetô szózatát.
                        Személyes énünk szempontja és sorsa mellékes dolog, mert személyiségünk úgyis elmúlik.
                        Az okos „önzés": az önzetlenség, az egyetemesség szempontjának szolgálata, hiszen csakis az egyetemesség fejlôdésével együttesen haladhatunk elôre az abszolút értékfokozatok létráján.
Senki sem szakíthatja ki magát a nagy egységbôl anélkül, hogy el ne pusztuljon. 

-  ! 

-~ * ~